Csak Lillát hagytad volna csak magát..

nekem, s most panaszra nem hajolna gyászos énekem. Érezte már valaki azt, hogy két hónapon keresztül önmaga mögött jár két lépéssel? Mindig le vagyok maradva. Mit csinál most Lilla? Miért csinálja? Mit érez? Összezavarodott Lilla. Teljesen mámoros, szerelemben úszó és összezavarodott. Szereti a napsütést.Valamiért lóg a suliból és rengeteg citromos gössert iszik. Lucky Strikeot szív. Sarut hord.Melegben, hidegben. Ó a lét elviselhetetlen könnyűségei! Milyen szép is élni.Aha már akinek. Érzem, hogy lassan maga alá temet a szürke hétköznapok ködfátyla és félek, hogy mi lesz ha nem tudok előle elmenekülni. Menekülni? Szembenézni? A hétköznapokkal. Csak a munka meg az iskola, túlhajszolt huszonéves élet. Drága fiatalságunk elvesztegetése felesleges dolgokra. De mégis megtesszük. Belénk van kódolva. Iskola, munka. Mi lenne ha egy nap úgy tenne minden ember ahogy éppen kedve tartja. Káosz lenne? Nyilván. De mindenki boldog lehetne egy napra. Feküdhetne a párjával az ágyban ahelyett, hogy azon aggódna mit csinál épp a titkár nőjével. Csak enni és wécére kelnének fel. Édes emberi szükséglet gyanánt palacsintát és rántottát esznek. Szeretik egymást. De csak ma. Mert csak ma tehetik meg azt amit akarnak. Talán a nő bevállalósabb lesz az ágyban. Talán a férfi kivételesen nemcsak magára gondol. Talán a függöny is el van húzva. Süt a nap a belvárosban. Megvilágítja őket ahogy a fehér ágyon fekszenek. Meztelenek. a férfi a nőt fotózza. Utána esznek wécéznek.Később olvasnak. Híreket néznek. Lassan rájönnek miért is vannak oly távol egymástól. Elválasztja őket a kötelesség tudat és a szükség a pénzre. a munka. Pedig érezhetnének így mindennap. Amikor csak kedvük tartja szerethetnék egymást. Talán ezután máshogy gondolnak egymásra. De másnap mikor mindenkit szólít a kötelesség, újfent elfelejtik a közös világot. Az élet értelmét. A szeretetet. A gondoskodást. A napot amikor végre élhettek. Együtt.
Nem számít semmi más az életben ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, ha tudjuk rá számíthatunk.

És végül is eltűnik a szürke félhomályban.
Csak a város marad, és te. A fények, az utca, az emberek. Együtt örökre.