Újabb forduló pont.Visszatért a szerelem ugyanakkor el is hagyott. Hogy történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy ennyi idő alatt nem hogy elmúlna nem is halványul az érzés ami hozzá fűz. Ő lenne az? Valóban ő az aki a másik felem? Vagy talán csak a véletlen alakítja így! Igazából nem bánom.Hisz szerelemben lenni akkor is jó ha nem vagyunk együtt valakivel. Egyszerűen ilyenek vagyunk mi emberek szeretünk akkor is ha nincs viszonozva. Mi vagyunk a járó képes sebesültek. Mi vagyunk azok akik mindennap ugyanarra a személyre gondolnak akiknek lehet hiszen bárkire lehet gondolni. Na persze nem zaklatjuk és nem is teszünk célzásokat csak rendületlenül, megérthetetlenül, fényesen és könnyedén szeretünk. Egyszerűen mint ahogy kimondjuk a híres francia mondatot C'est La vie! A különleges ebben az, hogy ezt nem mutatjuk ki ha mégis azt is nagyon gyengéden. Szinte észre vehetetlenül.Inkább csak álmodunk róla hiszen minden ébren töltött perc nehézkes és vannak szörnyű percek. De aztán felcsillan a remény! Aztán alábbhagy.
Aztán felejtünk.
De valójában nem felejtünk és azt hisszük, hogy igen és áltatjuk magunkat majd egy napon talán.
De az a nap soha nem jön el, aztán egyszer csak történik valami és teljesen összezavarodunk nem tudjuk mit csináljunk? Vajon megint álmodunk és már a valóságot sem ismerjük fel? Újabb reménykedés, és az ajtó mindig nyitva lesz.
Mi mégis mindig csak álmodunk arról, hogy egyszer majd kinyílik mert nem tudjuk milyen a valóság hiszen álmokban élünk...
